A világ egyik legrégibb, és a mai napig szinte változatlan formában fennmaradt tánca az orientális tánc. Eredeti arab neve: raqs sharqi, szó szerint azt jelenti, hogy a kelet tánca. Az első „nyugati” nevet a franciák adták, amikor a XIX. században a Közel-Keletre utaztak, és mivel az európai táncokban addig ismeretlen volt a törzs és a csípő külön mozgatása, tévesen „danse du ventre”-nek nevezték el, amelyet az angol tükörfordítás „belly dance”-re, a magyar pedig hastáncra fordított. Sajnos a név egy téves szókép, hiszen az orientális táncban a táncos egész teste mozog, beleértve a nagyon tipikus fej-, váll- és mellmozdulatokat, amelyeket lágy karmozdulatok kísérnek. Az orientális tánc gyökerei az ókori világ termékenységi szertartásaihoz vezetnek vissza.

Történet

Minden ókori civilizációban az egyik legfontosabb istenségnek számított a Földanya Istennő. Feladata elsősorban az újjáteremtés volt, amelyet nemcsak a faj szintjén, hanem az egész Univerzumra kiterjedően kell érteni. Ő biztosította az évszakok váltakozását, a természet újjászületését, tőle függött az adott terület jóléte, a jó termés, a jó állathozam és a fajfenntartás. Fontos volt tehát kiengesztelni, áldozatot bemutatni neki, és az ókori emberek ajándékként (számukra természetes módon) fiatal lányok szolgálatát, szüzességét ajánlották fel neki. Így alakult ki a „templomi prostitúció”, amely minden ókori társadalomban létezett. A lányok feladata volt többek között szent táncok végzése az istennő tiszteletére, és ezek a termékenységi táncok számos hastájéki mozdulatot tartalmaztak.

Az ókori világban a vallásos és a világi élet nem különült el, hanem együtt létezett, számukra a „szent prostitúció” fogalma nem jelentett ellentmondást. Valójában ezek a lányok rendkívül megbecsült tagjai voltak a társadalomnak, gyakran külön kiváltságokat élveztek. Indiában például a templomi táncosok, a „dévadászi”-k biztosították a klasszikus táncformák töretlen fennmaradását évezredeken át. A vallásos és a világi gondolkodás párhuzama a művészetekben is megfigyelhető, a lélek vágyakozását az istenséggel való egyesülés után a szerelmesük utáni vágyakozással fejezték ki.

Az orientális tánc a mai napig kapcsolódik a termékenység gondolatához. Egyiptomban például ma sem képzelhető el esküvő hastánc nélkül, és szokássá vált az is, hogy fényképet készítenek, amelyen a fiatal pár a hastáncosnő hasára teszi a kezét, ezzel szimbolizálva vágyukat, hogy a kapcsolat termékeny legyen.

Az orientális tánc a különböző születési szertartások által is kapcsolatban áll a teremtéssel. Számos arab törzsben a szülő nőt körbevették a törzs nőtagjai, és ismétlődő hasmozdulatokat végezve táncoltak körülötte, ezzel mutatva, hogy milyen mozgásokat végezzen szülés közben. A hastáncot hagyományosan éppen azért táncolják mezítláb, mert így alakul ki a közvetlen kapcsolat a Földanyával, és így lehet annak energiáit felvenni és közvetíteni.

Később az ókori társadalmakban kikerült a tánc a templomokból a világi életbe, és szórakozásból, illetve szórakoztatásból végezték. Az ókori Görögországban a szegényebb családból származó lányok kimentek a piactérre, ahol a lelkes közönség pénzt dobált az ügyes táncosnak, így össze tudták gyűjteni a hozományra való pénzt, és hogy azt biztos helyen tudják, felvarrták a ruhájukra díszítésként. A pénzdobálás szokása a mai napig fennmaradt az arab országokban, és a mai táncos ruhákat is az ókori aranypénz utánzatával díszítik.

Már az ókorban elindult az a fejlődési folyamat, amely az orientális táncot a professzionális szólótánc felé vitte. Az ókori Egyiptomban már léteztek olyan hivatásos tánccsoportok, akiket állami és családi ünnepekre egyaránt fel lehetett bérelni. A háremlányokat külön tanár tanította a táncra, de nevelésüknek része volt, hogy különböző hangszereken tanuljanak játszani, jártasak legyenek a művészetekben és a tudományokban. Gyakran teljes műsort építettek fel, és koreográfiákat készítettek. Később „Almeh”-nek nevezték ezeket a lányokat (Alemah - tanult nő), akik a japán gésákhoz hasonlóan társalgással, énekkel, tánccal, szerelemmel szórakoztatták urukat. Sokan az ókori Egyiptomot tartják a hastánc őshazájának, azonban az egyiptomi emberek inkább szemlélői maradtak, és általában rabszolgákat béreltek fel, hogy azok szórakoztassák őket.

Az iszlám megjelenésével és elterjedésével ez a távolságtartás megerősödött, egyes szélsőséges csoportok mai napig próbálják visszaszorítani. A szufik világszemlélete viszont úgy tartja, hogy azok a dallamok, amik érzelmeket, boldogságot fejeznek ki, dicséretesek.

Már az ókori Görögországban a szertartásos táncokra jellemző volt, hogy gyakran transzba estek, amit a testi és lelki bajok orvoslásának tartottak. A mai napig léteznek Marokkótól Szaúd-Arábiáig különböző transztáncok, amelyeket vagy gyógyításra használnak, vagy vallásos céllal, tulajdonképpen ezek természetesen épülnek bele a keleten élők mindennapi életébe.

A középkorban feltűnt egy népcsoport, amely átvette a szórakoztatást, hiszen kívül állt az iszlámon. A cigányok i. sz. 1000 körül indultak el Indiából, és egyre nyugatabbra haladva Perzsiában, Egyiptomban, majd Törökországban telepedtek le, illetve később Spanyolországig jutottak. Egyiptomban a „ghawazee” (azaz cigányok) gazdagították az orientális táncot. A fénykorát élő Törökországban is főleg ők szórakoztatták a helyieket és fejlesztették tovább új ritmusokkal a táncot. A XVIII.-XIX. században Napóleon katonái is őket látták Egyiptomban, amikor a „dance du ventre” nevet adták neki.

A modern hastánc története 1893-ban a Chicagoi Világkiállításon kezdődött. Ide érkeztek azok a szíriai táncosok, akik közül egy „Little Egypt” nevű vált a leghíresebbé. A baletthez és a fűzővel karcsúsított nőalakokhoz szokott amerikaiakat sokkolta amit láttak, mégse tudtak ellenállni neki.

A századfordulón és a szecesszió korában a művészetekre jellemzővé vált a „Kelet felé fordulás”, ami több tehetséges táncost inspirált az orientális tánc felfedezésére és előadására. Ekkor alakult ki a mai napig élő „cabaret style”, azaz revü stílus is.

1927-ben nyílt Kairóban a Casino Opera, a modern hastánc első keleti színhelye. A század sztár hastáncosai léptek fel itt, nagy (30 vagy többtagú) háttérzenekarral, akik külön a táncosnak komponált zenét játszottak.

Sajnos ma a Közel-Keleten gyakran turisztikai látványosságnak használják, és sokszor túl populárissá válik. Jelenleg inkább Amerikában és Nyugat-Európában fejlődik tovább, mint professzionális szólótánc, ahol nagyon kreatív és érzékeny előadóművészek igyekeznek megmutatni, hogy az orientális tánc, akár más táncok, művészetté válhat.
A Közel-Keleten persze tovább él eredeti formájában is, amikor nők egymás között, egymásnak táncolják egyszerűen a tánc öröméért és pozitív hatásaiért, ügyességüket, fiatalosságukat és erejüket bizonyítva.